Orbán Viktor vasárnapra virradóra hétmérföldes csizmáját kisuvickolta és úgy rálépett azzal a gyurcsányféle moslékkoalíció szesztől vöröslő nyakára, hogy azok menten kipurcantak a nehéz lábbeli pressziója alatt és csak annyira tellett utolsó szusszantásuk kileheléséből, hogy még egyszer utoljára kinyögjék Márki-Zay nevét. Ez történt tehát 2022 áprilisának első zimankós vasárnapján.

Mert ki ismerhetné legjobban a magyar néplélek csavaros bugyrait, ha nem más, mint az, aki folyton folyvást győz és veszíteni nem is kell tudnia. Ezért nevezik latinul Viktornak a Győzőt és maga a puszta név vonzza a köznépi tekintetet, ahogy azt a köztévé is megerősítette, ha valaki netán kétkedett volna: azért lett újabb kétharmada a Fidesznek, mert a magyar emberek Orbán Viktort tartják a leges-leges-legalkalmasabbnak a miniszterelnökségre. Tehát ő annak született, már anyja méhében így nevelkedett, ezért köztéri szobrokon majd ezt a folyamatot fogják és kell is szorgos művészeknek kiábrázolni az útókor számára. Ha nem világos, itt a személyi kultusz korszakába léptünk és kellene egy olyan kép a vezérről, amilyent Rákosinak is lőttek anno, egy búzamező közepén, pontosan akkor, amikor kisdolgát végezte. Ebből kifolyólag a nagyobb vezért nagydolga végeztén kellene lencsevégre kapni, hiszen végül is már elértük ezt a szintet is.

Sej azok a lobogók…, amikor Semjén Zsolt távcsöves vadászpuskával célozza meg a magyar Csodaszarvast és talál, akkor fényesednek leginkább és mi csak állunk, mint Bálám szamara, mely jószág angyalt vagy ahhoz hasonló jelenést látva megdermedt lábbal bámulta azt, amit rajta kívül senki sem látott. Még Bálám sem, pedig ő aztán tényleg látnoki képességének köszönhette azt, hogy szamárra ületvén hívattatott Mózes ellen, csakhogy a szamárlátás kontraproduktív eseményeket vont aztán maga után. Nehogy később mi is így járjunk eztán, ha már épp nem is jártunk így, csakhogy ahogy a mondás tartja inkább ülünk a bűzben, semhogy véletlenül friss levegőt mernénk engedni a szobába, nehogy kiszökjön a meleg, akarom mondani a hő. Így inkább szagoljuk egymás szagát és jó képet próbálunk vágni az egészhez, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Nahát, ilyen cirkalmas ez a magyar néplélek, melynek húrjait értő kezek pengetik immáron 12 hosszú esztendeje és a léleksimogatás efféle izgatása tovább fog folytatódni, mert jólesik a magyar embereknek, ha megvédik őket és elmondják nekik, hogy mitől védik meg, mert különben még azt sem vélik tudni. Igen, idáig is eljutottunk, hála a média áldásos tevékenységének. Ha majd meg kell keresni a 21. század eme korszakának hangzatos nevét, akkor javasolnám a dezinformációs kor elnevezést, mert egyelőre ez a módszer igencsak hathatósan fejti ki hatását és korszakalkotó tevékenységre képes. Mert lássuk be, ha valaki ma megnéz egy köztévés híradót és utána legott egy Gulyás Marci féle Partizán interjút, szinte száz százalékban garantált a skizoid személyiségzavar beállta, melyet az eset súlyosbodása is követhet, ha megpróbál tovább informálódni a független média csatornáin.

Bayer Zsolt Bende Balázst túlszárnyaló szakmaisággal gördítette könnyed csuklómozdulattal oda Magyarország régi és újdonsült miniszterelnöke elé a kérdést, hogy mégis honnan a tudás, honnan a bölcsesség és az ebből fakadó tisztánlátás eme mesteri foka mostanra, hiszen – ha ő jól emlékszik, akkor - az út legelején mégiscsak együtt morzsoltak mogyorót és macskaürüléket bizonyos homokozók langymeleg puha lágyékain ifjontibb korban.

Hát igen, erre azért érdemes és tudni kell válaszolni, mert „Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét”, arról  a fantasztikus és misztikus izéről, amit választásnak neveznek, és amit leginkább Árpád népe módján tudunk csak értelmezni. Legalábbis annak fejedelmi és pórias viszonylataiban, de a lényeg az a különleges turáni kapcsolat, amit a nép és fejedelme közt lehet megtapasztalni azoknak, akik valóban szittyák és ennek jeleit is mutatják, tehát nem holmi csenevész európaiak. Ebből kifolyólag az a sokság, mely a körön kívül áll, nem tehet egyebet, csak hallgatag nézelődik, mint az úriember, aki rossz bejáratot választott a gőzbe való belépés előtt, de azért mégis kíváncsi volt az ajtó mögötti dolgok mibenlétével kapcsolatosan.

Itt utólag szükségesnek látom megjegyezni, hogy, nem, nem én elmeháborodottam meg, hanem ezt mondta a miniszterelnök, még ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal. Én csupán igyekeznék kibontani a fenséges mondandót. Igen, sosem gondoltam volna, hogy alulról felfele a válasz ily lírai magaslatokat fog nyaldosni, és hogy költőóriások irigykedve tekintenek majd le mennymagasból a földi mennyország paradicsomi ájulatába, melynek immár Magyarország a neve. Ez pedig éppen azért van így, mert egy ilyen víziókkal megáldott miniszterelnökkel ajándékozott meg a sors vagy épp a Fennvaló, aki a honfoglalástól egészen Brüsszelig tovalát, és pontosan ettől olyan az egész ország amilyen, vagyis titokzatos, misztikus és bizonyos értelemben legyőzhetetlen, mint Párducos Árpád, ki megfutamította a kaszvány Zalánt. Hajtsuk hát meg közösen fejünket a szellemi nagyság ily óriási megtestesülése előtt.  

Ha idáig létezett politikai köd, akkor most már az misztériummá szilárdult, közepén egy nem látott titkos micsodával, melyből új rügy fakad tavasz hasadtán és a magyar nép szívén döntések mentén kivirágzik. Azonban hogy plasztikusabb legyen e kép, olyan boldogsághoz fogható ez, mint amilyent azoknak arcán látni, kik előtt kitárulkoztak a közpénz milliárdok csarnokiba vezető rejtelmes folyósók aranykapui. Ezek az arcok ott voltak mind és ránk mosolyogtak egy tőlünk magasabb pódiumról, győzelemittasan a választás éjszakáján.

Legyünk hát boldogok, örüljünk velük együtt, és ne bánkódjunk, ha majd esetleg, némelyek, esetleg éppenséggel ők, tovább lopnak, kimondottan tőlünk és ha ezután is hazudnak, kifejezetten nekünk és ha majd újra és újra a pofánkba röhögnek, egészen pontosan, a mi pofánkba.

Az új diadalmas lobogóra az van felírva, hogy „háború és béke”. Mert ott ahol mások háborúznak, ott majd békét akar a bölcs vezér és ott, ahol békét lát, ott háborút vizionál. Hajnalban kilovagolnak, hadi kópia és büszke kelevéz csillogása töri meg ilyenkor a magyar ég szikrázó napsugarát, ahogy Kelet fele májkrémes szendvicset dob egy áldásos kéz, azoknak, kik éhesek és elcsigázottak, majd paripáik nyihogva törnek Nyugatra, mellvérten a kereszt narancssárga jelével, hogy letörjék Brüsszel homlokáról a kevélység koszorúit. Ott fognak harcolni, mert nekik feladatuk ott van Iustitia árnyékában, kinek kezéből kicsavarják a mérleget és elhozzák nekünk kimérni a maguk igazságát. Jól nézzétek meg e csatát, a kalandozások kora következik és a magyarok nyilai záporozni fognak.

„Sej, szellők, fényes szellők fújjátok, fújjátok:

Holnapra megforgatjuk az egész világot.”