Orbán Viktor vasárnapra virradóra hétmérföldes csizmáját kisuvickolta és úgy rálépett azzal a gyurcsányféle moslékkoalíció szesztől vöröslő nyakára, hogy azok menten kipurcantak a nehéz lábbeli pressziója alatt és csak annyira tellett utolsó szusszantásuk kileheléséből, hogy még egyszer utoljára kinyögjék Márki-Zay nevét. Ez történt tehát 2022 áprilisának első zimankós vasárnapján.

Mert ki ismerhetné legjobban a magyar néplélek csavaros bugyrait, ha nem más, mint az, aki folyton folyvást győz és veszíteni nem is kell tudnia. Ezért nevezik latinul Viktornak a Győzőt és maga a puszta név vonzza a köznépi tekintetet, ahogy azt a köztévé is megerősítette, ha valaki netán kétkedett volna: azért lett újabb kétharmada a Fidesznek, mert a magyar emberek Orbán Viktort tartják a leges-leges-legalkalmasabbnak a miniszterelnökségre. Tehát ő annak született, már anyja méhében így nevelkedett, ezért köztéri szobrokon majd ezt a folyamatot fogják és kell is szorgos művészeknek kiábrázolni az útókor számára. Ha nem világos, itt a személyi kultusz korszakába léptünk és kellene egy olyan kép a vezérről, amilyent Rákosinak is lőttek anno, egy búzamező közepén, pontosan akkor, amikor kisdolgát végezte. Ebből kifolyólag a nagyobb vezért nagydolga végeztén kellene lencsevégre kapni, hiszen végül is már elértük ezt a szintet is.

Sej azok a lobogók…, amikor Semjén Zsolt távcsöves vadászpuskával célozza meg a magyar Csodaszarvast és talál, akkor fényesednek leginkább és mi csak állunk, mint Bálám szamara, mely jószág angyalt vagy ahhoz hasonló jelenést látva megdermedt lábbal bámulta azt, amit rajta kívül senki sem látott. Még Bálám sem, pedig ő aztán tényleg látnoki képességének köszönhette azt, hogy szamárra ületvén hívattatott Mózes ellen, csakhogy a szamárlátás kontraproduktív eseményeket vont aztán maga után. Nehogy később mi is így járjunk eztán, ha már épp nem is jártunk így, csakhogy ahogy a mondás tartja inkább ülünk a bűzben, semhogy véletlenül friss levegőt mernénk engedni a szobába, nehogy kiszökjön a meleg, akarom mondani a hő. Így inkább szagoljuk egymás szagát és jó képet próbálunk vágni az egészhez, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Nahát, ilyen cirkalmas ez a magyar néplélek, melynek húrjait értő kezek pengetik immáron 12 hosszú esztendeje és a léleksimogatás efféle izgatása tovább fog folytatódni, mert jólesik a magyar embereknek, ha megvédik őket és elmondják nekik, hogy mitől védik meg, mert különben még azt sem vélik tudni. Igen, idáig is eljutottunk, hála a média áldásos tevékenységének. Ha majd meg kell keresni a 21. század eme korszakának hangzatos nevét, akkor javasolnám a dezinformációs kor elnevezést, mert egyelőre ez a módszer igencsak hathatósan fejti ki hatását és korszakalkotó tevékenységre képes. Mert lássuk be, ha valaki ma megnéz egy köztévés híradót és utána legott egy Gulyás Marci féle Partizán interjút, szinte száz százalékban garantált a skizoid személyiségzavar beállta, melyet az eset súlyosbodása is követhet, ha megpróbál tovább informálódni a független média csatornáin.

Bayer Zsolt Bende Balázst túlszárnyaló szakmaisággal gördítette könnyed csuklómozdulattal oda Magyarország régi és újdonsült miniszterelnöke elé a kérdést, hogy mégis honnan a tudás, honnan a bölcsesség és az ebből fakadó tisztánlátás eme mesteri foka mostanra, hiszen – ha ő jól emlékszik, akkor - az út legelején mégiscsak együtt morzsoltak mogyorót és macskaürüléket bizonyos homokozók langymeleg puha lágyékain ifjontibb korban.

Hát igen, erre azért érdemes és tudni kell válaszolni, mert „Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét”, arról  a fantasztikus és misztikus izéről, amit választásnak neveznek, és amit leginkább Árpád népe módján tudunk csak értelmezni. Legalábbis annak fejedelmi és pórias viszonylataiban, de a lényeg az a különleges turáni kapcsolat, amit a nép és fejedelme közt lehet megtapasztalni azoknak, akik valóban szittyák és ennek jeleit is mutatják, tehát nem holmi csenevész európaiak. Ebből kifolyólag az a sokság, mely a körön kívül áll, nem tehet egyebet, csak hallgatag nézelődik, mint az úriember, aki rossz bejáratot választott a gőzbe való belépés előtt, de azért mégis kíváncsi volt az ajtó mögötti dolgok mibenlétével kapcsolatosan.

Itt utólag szükségesnek látom megjegyezni, hogy, nem, nem én elmeháborodottam meg, hanem ezt mondta a miniszterelnök, még ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal. Én csupán igyekeznék kibontani a fenséges mondandót. Igen, sosem gondoltam volna, hogy alulról felfele a válasz ily lírai magaslatokat fog nyaldosni, és hogy költőóriások irigykedve tekintenek majd le mennymagasból a földi mennyország paradicsomi ájulatába, melynek immár Magyarország a neve. Ez pedig éppen azért van így, mert egy ilyen víziókkal megáldott miniszterelnökkel ajándékozott meg a sors vagy épp a Fennvaló, aki a honfoglalástól egészen Brüsszelig tovalát, és pontosan ettől olyan az egész ország amilyen, vagyis titokzatos, misztikus és bizonyos értelemben legyőzhetetlen, mint Párducos Árpád, ki megfutamította a kaszvány Zalánt. Hajtsuk hát meg közösen fejünket a szellemi nagyság ily óriási megtestesülése előtt.  

Ha idáig létezett politikai köd, akkor most már az misztériummá szilárdult, közepén egy nem látott titkos micsodával, melyből új rügy fakad tavasz hasadtán és a magyar nép szívén döntések mentén kivirágzik. Azonban hogy plasztikusabb legyen e kép, olyan boldogsághoz fogható ez, mint amilyent azoknak arcán látni, kik előtt kitárulkoztak a közpénz milliárdok csarnokiba vezető rejtelmes folyósók aranykapui. Ezek az arcok ott voltak mind és ránk mosolyogtak egy tőlünk magasabb pódiumról, győzelemittasan a választás éjszakáján.

Legyünk hát boldogok, örüljünk velük együtt, és ne bánkódjunk, ha majd esetleg, némelyek, esetleg éppenséggel ők, tovább lopnak, kimondottan tőlünk és ha ezután is hazudnak, kifejezetten nekünk és ha majd újra és újra a pofánkba röhögnek, egészen pontosan, a mi pofánkba.

Az új diadalmas lobogóra az van felírva, hogy „háború és béke”. Mert ott ahol mások háborúznak, ott majd békét akar a bölcs vezér és ott, ahol békét lát, ott háborút vizionál. Hajnalban kilovagolnak, hadi kópia és büszke kelevéz csillogása töri meg ilyenkor a magyar ég szikrázó napsugarát, ahogy Kelet fele májkrémes szendvicset dob egy áldásos kéz, azoknak, kik éhesek és elcsigázottak, majd paripáik nyihogva törnek Nyugatra, mellvérten a kereszt narancssárga jelével, hogy letörjék Brüsszel homlokáról a kevélység koszorúit. Ott fognak harcolni, mert nekik feladatuk ott van Iustitia árnyékában, kinek kezéből kicsavarják a mérleget és elhozzák nekünk kimérni a maguk igazságát. Jól nézzétek meg e csatát, a kalandozások kora következik és a magyarok nyilai záporozni fognak.

„Sej, szellők, fényes szellők fújjátok, fújjátok:

Holnapra megforgatjuk az egész világot.”   

Azért kicsi, mert kár lenne a múltba révedve részletekbe bocsátkozni, amúgy is csupán variációkat látnánk egy témára és a jelen pillanatnyilag izgalmasabb, mint a közelmúlt, mégpedig nem csak az általános igazságok szintéjén.

A magyar politikai élet sekélyes és zűrzavaros. Igazából ott tartunk, hogy amit akarunk sem akarjuk, illetve ami talán igazabb is, hogy amit nem akarunk is akarjuk. Szankciókat például nem akarunk Oroszországgal szemben, mégis van és habár zabolázhatatlan sztyeppei nomádsággal ellenkezik teltebb kondíciókra szert tett vezetőnk a szankciók kiszabása ellen, azok ide mégis begyűrűznek mint kapitalista válság Kádár korszak idején.  Ugyanígy Nato jelenlét sem kell, nem akarjuk, pedig mégis akarjuk, hiszen éles elméjű honvédelmi miniszterünk is azzal  nyugtatgatja a magyar vidéket országjárása idején, hogy megvéd minket a Nato. Igaz szerinte orosz invázió sincs , mondhatnánk, hogy talán az egyetlen tagország honvédelmi minisztere ebben a katonai szövetségben, aki Joe Biden szellemi kulminációit megszégyenítve képes átvenni szinte torzulás mentesen a jelenlegi háború tekintetében az orosz narratívát. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy legalább annyit belátnak a Karmelita falai közt, hogy a Nato katonák és fegyverzet nélkül igencsak lenge gatyában masírozó baka a magyar honvéd (önnön hibáján kívül). 

Másik oldalról sem jobb a helyzet, mert a lassan a nevetségesből inkább kínosra váló ellenzéki kampány sem eredményez mást, mint az illetékesek és érintettek tetemes mennyiségű elhatárolódását egymástól. Nem tudom, hogy az egyszeri panellakó és vidéken éldegélő ellenzéki szavazó megérti-e már saját nyelvezete és értelmező rendszere keretein belül a szűkkeresztmetszetű, untalan fanyalgó ellenzéki értelmiségi és vezető grémium sajátosan mindig megfogalmazódó üzenetét, hogy MZP nem kell, még akkor sem, ha megszavazták, ezért inkább magára hagyják. Így lett az összellenzék üdvös reménye mára első számú akadálya a kormányváltásnak. Magyarán azzá tették, mégpedig kitervelt módon, Gyurcsányi eszközökkel. MZP hibája pedig ebben az egész konstrukcióban az, hogy engedett totális hülyét csinálni magából, ahelyett, hogy egy valódi politikai közösséget épített volna saját szavazótáborral, saját politikai értékrendszere alapján. Lássuk be, aki kicsit is konyít a magyar politikához, az már minden reménye ellenére is nagyjából sejtette, hogy végül ez lesz. Pár hónappal ezelőtt Kocsis Máté még azzal támadta az ellenzék miniszterelnök-jelöltjét, hogy nem jobboldali. A baloldal, most úgy köpi ki ezt a jelöltet, hogy minden próbálkozása ellenére sem tudott felülemelkedni önmagán és nem tud egy jobbos hátterű embert elfogadni vezetőként. Aki most ellenpéldaként a Jobbikra gondolna, annak csak annyit mondanék, hogy a névnek és a tartalomnak nem feltétlenül kell megegyeznie, főleg nem a magyar politika palettáján. MZP esetében a címke és a tartalom viszont kivételesen talált volna és emiatt nem is fogadták be. Na dehát végtére is igazuk van, mert nemhiába méltóztattak moslékkoalíció névre hallgató eszkábált szövetséggé avanzsálódni, pusztán hatalomvágyból, mely hatalom megszerzésével - nem elhanyagolható szempont - jó sok pénz is járna. Tehát ez is ismerős. 

Na már most az a kérdés, hogy ugyanezen slepp majd mit kezd egy esetlegesen olyan előálló helyzettel, ha mégis MZP nyeri a választást. Persze ennek a valószínűsége – véleményem szerint – exponenciálisan konvergál a nullához, de mivel erre senki sincs felkészülve, ezért nyilvánvaló, hogy a politikusaink közül szinte mindenki kiegyezik a döntetlennel és legmegfelelőbbnek tartják a status quo fenntartását.

Virág elvtárs megmondta „a nemzetközi helyzet fokozódik”, ezért szerintem ma nincs olyan épeszű honpolgár, akik ebben a zűrzavaros helyzetben felelősségteljes megfontolással azt tudja mondani, hogy szívesen venné át a kormányrudat. Jó pénzért és totális hitelvesztés fejében természetesen azért ácsingózás van a dologra, de mindenfajta ésszerűséget nélkülöző módon történik mindez. Így hát nem marad egyéb, mint az eddig is jól bevált és mára már mesteri fokon űzött metódus, a kivárás és olyan hajszálrepedések feszegetése, amit leginkább a köztévé épületeinek ajtónyílásai mentén találni. Ebben a helyzetben a mesterkélt visszapattanás törvényszerű, de miért is állnának le az ingyen és tétnélküli cirkusz akrobatái a felesleges kapálózással, ha egyszer saját meggyőződésből vallják, hogy ez a dolguk és nem mellesleg, ők ebből élnek, nem is rosszul.

Egy másik párhuzamos világban, viszont egy köpcös ember rohangál fejvesztve európai államtól európai államig. Mert nem is olyan rég, de a boldogabb békeidőkben, még úgy esett, hogy Orbán Viktor Madridban akkora lendületet kapott a közös nemzetek nemzeti nyilatkozatától és önmaga politikai bájától, hogy meg sem állt Moszkváig. Belépett a Kreml amúgy sem kicsi ajtaján, miközben még Marine Le Pen  parfümje érződött az inggallérján és közben úgy gondolta, kelleni fog mellé egy brezsnyevi csók. Miután ezt is megkapta - csakúgy a sajátosan magyar Berlin-Ankara-Moszkva konstellációjában - immár úgy érzi a békeidők múltán és a dolgok komolyra fordultával, hogy lassan csak egy nagyon vékony szalmaszál tartja azt a bizonyos latrinaszerű tákolmányt, ami az ő feje fölé sötét fellegként tornyosul és olybá tűnik, hogy szalmaszál-fogytán beteríti mindaz, amit ő szorgos évek munkájával nagy dolog végeztén alkotott és vele egy egész országot áraszt el szarral. Mit jelent ez? Pontosan azt, hogy egy kisebbnél kicsit nagyobb globális történés úgy foszlatja szét a Nagy Vezér ideológiai lázálmait, amivel egy fél népet etetett napi szinten, mint harsány szamovár a Moszkva parti álmos éjszaka álmát vagy mint Horváth Charlie egy s másról, de leginkább női idomokról alkotott dupla whiskys gondolatait a közismert hajnali szél és késztet kijózanodásra, ami remélhetőleg a valóság felismerésével is jár.

Hiába, Adyval szólva, a konklúzió: Komp ország Dévénynél bezárt. Ez nem derűs, de igaz, mégpedig azzal együtt, hogy az oroszok már a spájzban vannak.