Azért kicsi, mert kár lenne a múltba révedve részletekbe bocsátkozni, amúgy is csupán variációkat látnánk egy témára és a jelen pillanatnyilag izgalmasabb, mint a közelmúlt, mégpedig nem csak az általános igazságok szintéjén.

A magyar politikai élet sekélyes és zűrzavaros. Igazából ott tartunk, hogy amit akarunk sem akarjuk, illetve ami talán igazabb is, hogy amit nem akarunk is akarjuk. Szankciókat például nem akarunk Oroszországgal szemben, mégis van és habár zabolázhatatlan sztyeppei nomádsággal ellenkezik teltebb kondíciókra szert tett vezetőnk a szankciók kiszabása ellen, azok ide mégis begyűrűznek mint kapitalista válság Kádár korszak idején.  Ugyanígy Nato jelenlét sem kell, nem akarjuk, pedig mégis akarjuk, hiszen éles elméjű honvédelmi miniszterünk is azzal  nyugtatgatja a magyar vidéket országjárása idején, hogy megvéd minket a Nato. Igaz szerinte orosz invázió sincs , mondhatnánk, hogy talán az egyetlen tagország honvédelmi minisztere ebben a katonai szövetségben, aki Joe Biden szellemi kulminációit megszégyenítve képes átvenni szinte torzulás mentesen a jelenlegi háború tekintetében az orosz narratívát. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy legalább annyit belátnak a Karmelita falai közt, hogy a Nato katonák és fegyverzet nélkül igencsak lenge gatyában masírozó baka a magyar honvéd (önnön hibáján kívül). 

Másik oldalról sem jobb a helyzet, mert a lassan a nevetségesből inkább kínosra váló ellenzéki kampány sem eredményez mást, mint az illetékesek és érintettek tetemes mennyiségű elhatárolódását egymástól. Nem tudom, hogy az egyszeri panellakó és vidéken éldegélő ellenzéki szavazó megérti-e már saját nyelvezete és értelmező rendszere keretein belül a szűkkeresztmetszetű, untalan fanyalgó ellenzéki értelmiségi és vezető grémium sajátosan mindig megfogalmazódó üzenetét, hogy MZP nem kell, még akkor sem, ha megszavazták, ezért inkább magára hagyják. Így lett az összellenzék üdvös reménye mára első számú akadálya a kormányváltásnak. Magyarán azzá tették, mégpedig kitervelt módon, Gyurcsányi eszközökkel. MZP hibája pedig ebben az egész konstrukcióban az, hogy engedett totális hülyét csinálni magából, ahelyett, hogy egy valódi politikai közösséget épített volna saját szavazótáborral, saját politikai értékrendszere alapján. Lássuk be, aki kicsit is konyít a magyar politikához, az már minden reménye ellenére is nagyjából sejtette, hogy végül ez lesz. Pár hónappal ezelőtt Kocsis Máté még azzal támadta az ellenzék miniszterelnök-jelöltjét, hogy nem jobboldali. A baloldal, most úgy köpi ki ezt a jelöltet, hogy minden próbálkozása ellenére sem tudott felülemelkedni önmagán és nem tud egy jobbos hátterű embert elfogadni vezetőként. Aki most ellenpéldaként a Jobbikra gondolna, annak csak annyit mondanék, hogy a névnek és a tartalomnak nem feltétlenül kell megegyeznie, főleg nem a magyar politika palettáján. MZP esetében a címke és a tartalom viszont kivételesen talált volna és emiatt nem is fogadták be. Na dehát végtére is igazuk van, mert nemhiába méltóztattak moslékkoalíció névre hallgató eszkábált szövetséggé avanzsálódni, pusztán hatalomvágyból, mely hatalom megszerzésével - nem elhanyagolható szempont - jó sok pénz is járna. Tehát ez is ismerős. 

Na már most az a kérdés, hogy ugyanezen slepp majd mit kezd egy esetlegesen olyan előálló helyzettel, ha mégis MZP nyeri a választást. Persze ennek a valószínűsége – véleményem szerint – exponenciálisan konvergál a nullához, de mivel erre senki sincs felkészülve, ezért nyilvánvaló, hogy a politikusaink közül szinte mindenki kiegyezik a döntetlennel és legmegfelelőbbnek tartják a status quo fenntartását.

Virág elvtárs megmondta „a nemzetközi helyzet fokozódik”, ezért szerintem ma nincs olyan épeszű honpolgár, akik ebben a zűrzavaros helyzetben felelősségteljes megfontolással azt tudja mondani, hogy szívesen venné át a kormányrudat. Jó pénzért és totális hitelvesztés fejében természetesen azért ácsingózás van a dologra, de mindenfajta ésszerűséget nélkülöző módon történik mindez. Így hát nem marad egyéb, mint az eddig is jól bevált és mára már mesteri fokon űzött metódus, a kivárás és olyan hajszálrepedések feszegetése, amit leginkább a köztévé épületeinek ajtónyílásai mentén találni. Ebben a helyzetben a mesterkélt visszapattanás törvényszerű, de miért is állnának le az ingyen és tétnélküli cirkusz akrobatái a felesleges kapálózással, ha egyszer saját meggyőződésből vallják, hogy ez a dolguk és nem mellesleg, ők ebből élnek, nem is rosszul.

Egy másik párhuzamos világban, viszont egy köpcös ember rohangál fejvesztve európai államtól európai államig. Mert nem is olyan rég, de a boldogabb békeidőkben, még úgy esett, hogy Orbán Viktor Madridban akkora lendületet kapott a közös nemzetek nemzeti nyilatkozatától és önmaga politikai bájától, hogy meg sem állt Moszkváig. Belépett a Kreml amúgy sem kicsi ajtaján, miközben még Marine Le Pen  parfümje érződött az inggallérján és közben úgy gondolta, kelleni fog mellé egy brezsnyevi csók. Miután ezt is megkapta - csakúgy a sajátosan magyar Berlin-Ankara-Moszkva konstellációjában - immár úgy érzi a békeidők múltán és a dolgok komolyra fordultával, hogy lassan csak egy nagyon vékony szalmaszál tartja azt a bizonyos latrinaszerű tákolmányt, ami az ő feje fölé sötét fellegként tornyosul és olybá tűnik, hogy szalmaszál-fogytán beteríti mindaz, amit ő szorgos évek munkájával nagy dolog végeztén alkotott és vele egy egész országot áraszt el szarral. Mit jelent ez? Pontosan azt, hogy egy kisebbnél kicsit nagyobb globális történés úgy foszlatja szét a Nagy Vezér ideológiai lázálmait, amivel egy fél népet etetett napi szinten, mint harsány szamovár a Moszkva parti álmos éjszaka álmát vagy mint Horváth Charlie egy s másról, de leginkább női idomokról alkotott dupla whiskys gondolatait a közismert hajnali szél és késztet kijózanodásra, ami remélhetőleg a valóság felismerésével is jár.

Hiába, Adyval szólva, a konklúzió: Komp ország Dévénynél bezárt. Ez nem derűs, de igaz, mégpedig azzal együtt, hogy az oroszok már a spájzban vannak.